Először is tisztázzuk; inkognitó mögé bújok, ezen írás kedvéért polgári személyiségem elrejtem amögé a figura mögé, aki a SERCO UNI Győr kosárlabdameccsein a szurkolók előtt, de még nem a pályán ugrál, hangoskodik, aki hanggal és tapssal összeköti az ultrákat és a „mezei” szurkolókat a hatás fokozásának szempontjából. A nevem Tom, és ezen a túrán én is szurkolónak álltam, próbáltam elvegyülni az ultrák közé. Na, nem azért, hogy e cikk miatt megfigyeljem őket, hogy tollammal boncolgassam tevékenységüket. Buzdítani mentem szeretett csapatunkat, én is egy akartam lenni az éneklő ultrákkal, akiknek hangja betölti a meccseken az egyetemi csarnokot.

 

Korán, már reggel hat óra után elindultunk, kényelmes, ám kicsit vontatott úton nézhettük, ahogy tőlünk északra felkel a Nap. Nem mondom, hogy olyan sok élmény ért bennünket az ötórás úton, mégiscsak egy autópályán haladtunk, azonban lehetőségünk nyílt nekünk, „mezei” szurkolóknak betanulni az ultrák dalait. Megtapasztalhattuk, milyen az, amikor az határozza meg, hányszor kell pihenőhelyet keresnünk, hogy mennyi sör fogyott a hátsó üléseken. Átélhettük, milyen erős kohézió köti össze ezt a brigádot, hogy nemcsak a sport, a város, a klub szeretete határozza meg ezt a társaságot, hanem igaz barátok, szinte családtagok ők egymásnak.

 

Peczár Zalán, Gősi Dávid – igazi apafigurák. Gondosan figyelnek arra, hogy szurkolói társaságuk méltóképpen képviselje országunkat, városunkat és a kosaras lányokat.

 

Ülőgumóink legnagyobb örömére végül a távolból megpillantottuk Közép-Európa egyik legszebb városát; Prágát. Sofőrjeink gondoskodtak arról, hogy az Óvárosig tartó zötyögést minél nagyobb vargabetűvel tegyük meg, hogy a lehető legtöbbet lássunk ebből a fantasztikus városból. Mint a kisiskolások, úgy tapadtunk az ablakra.

Korai indulásunk oka, hogy szerettünk volna még egy kicsit sétálni, várost nézni, esetleg az utolsó apró ajándékokat beszerezni a rokonságnak. Ezzel a lehetőséggel én is éltem, de szigorúan csak egy nagy tányér knédli és egy pofa Budvar elfogyasztása után a Svejk étteremben. Autentikus élmény volt mondhatom. A kiszolgálás, a kulináris élmények azonnal magukkal ragadtak. Elégedetten és tele hassal kezdhettünk bele a belvárosi nézelődésbe. Bármerre mentünk, bármerre néztünk, élmények. Turistacsoportok váltották egymást a Főtéren, a forralt bor illata kikerülhetetlen volt, itt egy fiáker, ott egy éneklő krisnás csoport, a Károly hídon hatalmas embertömeg, utcai árusok, zenészek, mindenki kezében kolbász, forró tea. Az egész nagyon hangos, nagyon zsúfolt, de mindent kárpótol a látvány. Az épületek, az utcák elrendezése, a sokszínű boltok, elképesztően színes, ötletes város. Aki még nem járt Prágában, azonnal vegye fel bakancslistájára, ezt a várost látni kell!

 

Azonban én is, és társaim is egyre gyakrabban néztük az óránkat. Ránk is esteledett, ami folyamatosan növelte bennünk az izgalmat, hiszen nemsokára újra láthatjuk kedvenc kosárcsapatunkat, az ultrák kedvencét, Török Ágit, szeretett kapitányunkat, ahogy pályára vezeti a SERCO UNI Győrt.

 

A csarnok a Sparta Praha stadionjának árnyékában áll, így a busztól lendületesen haladtunk a még feltekert zászlóinkkal, dobokkal, hiszen nem tudni, számítanak e ránk a Sparta-drukkerek. Hamar megtaláltuk a csarnokot, ami kívülről lakótömbnek nézett ki. Biztonságiak kísértek bennünket a vendégszektorba, amit mi, 28 győri szurkoló nagyjából meg is töltöttünk.

 

Innentől kicsit felgyorsultak az események. Gősi Dávid vezetésével már a lányok bemelegítésekor hangos énekléssel töltöttük meg az akkor még szinte teljesen üres csarnokot. Láttuk a lányokon, hogy jólesik nekik, hogy ilyen létszámban segítjük őket, hogy megszerezzék a második győzelmüket az Euroligában. Ez a szezon nagyon szerencsétlenül alakult eddig, célunk volt, hogy segítsük őket abban, hogy át tudják menteni a Sopron elleni bődületes győzelem nyerő szériáját erre a meccsre is. Jól is kezdődött minden. Az első negyed a miénk volt. A negyedéig megtelt prágai csarnok csak pislogott, milyen hangulatot varázsoltunk, és látszott, ez bizony hatással volt lányainkra, látszott rajtuk, hogy eksztázisban vannak velünk együtt.

 

Aztán jött a második félidő. Nem szeretnék külső körülményekre hivatkozni, úgyhogy a második félidőt inkább nem elemezném. Inkább nézzünk rá ismét kis közösségünkre.

 

Tudom, a kedves olvasó nem érti, miért nézem én őket ennyiszer, de tessék türelmesnek lenni, a végére megérti mindenki. Az ultrák dalokat írnak szeretett csapatukról, azt szenvedélyesen éneklik. Van néhány kedvencem, egyet hadd mutassak meg: „Drága UNI a csapatom, érted az egész világot beutazom! Zúgjon a dob, roncs a brigád, egy életen át éltetem az UNI-kát”. Nagyon ötletes, szenvedélyes, önirónikus, vicces, nem véletlenül ez a kedvencem.

Hihetetlen élmény volt a végjáték. Teljes eksztázisban buzdítottuk a lányokat, ugráltunk, tomboltunk, a lefújás után sem hagytuk abba. Sajnos nem jött össze a győzelem, de mi győztesként ünnepeltük kedvenceinket. Az, hogy a meccs után jönnek pacsizni, mostanra teljesen normális gesztus, ám ami ezután történt...

 

Peczár Zalán megbeszélte a klub ügyvezetőjével, Klement Tiborral, hogy szeretnénk meglepni a lányokat. A kijárathoz irányított bennünket. A prágai télben, hóesésben vártuk a lányokat a „művészbejárónál”. Amint megpillantottuk őket, énekelni kezdtünk, ami a csövön kifért „Előre zöld-fehér lááányok, most küzdeni, hajtani kell...”.

 

A trikolór füstbomba is fel lett pattintva, hogy Prágában a magyarok színei díszítsék az eget. A lányok videóztak – érdemes kicsit kutakodni a közösségi médiában –, fényképeztek bennünket, az emberek az ablakból nézték a produkciót. Cziczás László edző széles mosollyal, kézfogással, pacsikkal köszönte meg az énekeket, a buzdítást.

 

Ezután jött Gősi Dávid, aki érzelmes szavakkal köszönte meg a lányoknak az egész évet, a sok szép triplát, a küzdést, hogy csúsztak-másztak a pályán, nem volt elveszett labda, nem volt elveszett párharc, hogy őket szolgálni a legnagyobb dicsőség. Igazán felemelő beszéd volt! Természetesen a busznak sorfalat álltunk, és mivel a sofőr csak lassan haladt, sokáig sétálva, énekelve kísértük őket a prágai éjszakában.

 

Ezután sem csendesedtünk. Örültünk, hogy átfagyott végtagjainkat a busz melegében kiengedhetjük, még Brnoig mentek elölről hátra, hátulról előre a jó sztorik, a hideg cseh sörök, némi házi barack, de aztán elcsendesedett a busz. A legtöbben próbáltunk kicsit aludni, de még dolgozott bennünk az adrenalin, tele voltunk élményekkel. Bennem annyira túlteng az élmény, hogy ilyen formában csordult ki tollamból.

 

Örülök, hogy elmesélhettem, hogy leírhatom; büszke vagyok az UNI Győr ultráira, szurkolóira, és arra buzdítom a kedves olvasót, csatlakozzon hozzánk a következő túrán.

 

Baráti üdvözlettel: Tom.