„Hello, Doki…! Ráérsz néhány percre?”

Mindig így kezdtem a beszélgetést, ha hívtalak.

Te pedig 15 év alatt csak egyszer mondtad, hogy „bocsánat, hívj egy kicsit később.”

Mert Te mindig ránk értél és tudom, hogy nem csak ránk!

Nemcsak a csapat, hanem az egész kosaras családunk része voltál, a Te kezeid között születtek gyermekeink, Veled találkoztak először amikor a világra érkeztek, lehetett nappal vagy éjjel, mert Te mindig ránk értél!

Bármi történt a csapatunkkal, elvártad, hogy informáljalak és kendőzetlenül elmondtad a véleményedet akkor is, ha tudtad, nem esik az jól, de dicsértél is, utóbbi években főleg.

Örültél annak, hogy végre jobban mennek a dolgok, az őszinte baráti kritikád fontos volt számomra és ebben sem spóroltál az idővel, mert Te mindig ránk értél.

Ha bárkinek egészségi gondja támadt a klubban, azonnal Téged hívtunk és természetesen segítettél, szinte családtagként kezeltél minket, mert Te is annak számítottál Nekünk.

Másfél évtized alatt mennyi mindent megéltünk közösen, örömöt és bánatot, nehézségeket és szebb napokat, közülük kiemelkedik a bajnoki cím okozta mámor.

A buszbalesetünk utáni fájdalom, majd kollégánk elvesztése és az azt követő újraépülésünk, Te ott voltál végig mellettünk, mert mindig ránk értél.

Az edző szót nem ismerted, csak egyszerűen mesternek hívtad a szakvezetőinket, közülük is legközelebb hozzád Fűzy Ákos állt, ahogy összes találkozásunkkor emlegetted Őt: a “Szép emlékű”. Mert Bennetek megvoltak a hasonlóságok, szakmai alázat, az őszinte tenni akarás az év összes napján, mert Te mindig ránk értél.

Egyedül Iványi Dalmát hívtad másként, ahogy idei bronzérmünk megszerzése után is fogalmaztad: a “Kis elfogultam“, mert Neked Ő jelentette a “Szép emlékű“ munkájának folytatását. Azon a mérkőzésen nem tudtál, ott a távoli Miskolcon jelen lenni, de így is Velünk voltál, elsőként beszéltünk és komoly kifejtő üzenetben gratuláltál a csapatnak, mert Te mindig ránk értél.

Már csak egy apró kérdés, ami igazából költői: ezentúl ki lesz, aki majd mindig ránk ér?!

Jó utat, kísérjenek angyalok, a Mi szívűnkben örökös helyet kapsz, mint klubunk halhatatlanja.

Hiszem, hogy ott fent Ákosék már várnak, és csak így köszönnek: Hello, Doki...!

Fűzy András,
az UNI Győr szomorú elnöke